A bevezetőm búcsúbeszéd egy kutyának, akinek a halála most biztosan sokakat megráz, akik ismerték őt. Önkéntesek, támogatók, rendszeres blogolvasók, vagy olyan emberek, akik szívesen jártak rendezvényeinkre, mindenki nagyon szerette őt.
Volt egy kutya a menhelyen, akinek lénye egyszerűen , aki összeforrt az irodával, a menhellyel. Végtelenül, türelmes, jámbor, embercentrikus volt, aki jó természete miatt sokat járt rendezvényre, fesztiválra, vagy csak a menhelyre érkezők szeretetében fürdőzött. Részt vett a 2013-as falinaptár fotózáson is, emellett Egy hibája volt: fiatal kora óta beteg volt. Állandó húgyúti problémái, műtétei miatt sorozatban vallottak kudarcot a gazdái, és került újra és újra vissza a menhelyre, hogy itt öregedjen meg közöttünk.
Barni!
Talán a búcsúbeszédet most nem nekem kellene írnom, de azt hiszem egy olyan ember nevében teszem most, aki sokáig nem lát majd a könnyeitől. A menhelyen dolgozik egy vékony szőke lány, aki a cicák segítésére tette fel az életét, de sok-sok kutyát sirattunk már meg közösen. Látom magam előtt, ahogy olvasod a sorokat, Reni, és elkezdesz könnyezni. Aztán meglegyezed magad, és azt mondod "nem sírok". Pedig sírsz tovább, tudom jól...