Kicsit úgy írom ezt a blogot, mintha elveszítettünk volna valakit, aki nagyon fontos volt a számunkra. Valójában nem elveszítettük, hanem örökbefogadták, de mégis olyan furcsa nélküle, mert az életünk része volt.
A történetünk még tavaly szeptemberben kezdődött, amikor valaki reggel a szakadó esőben a menhely kapujában hagyott két újszülött kiskutyát. Felmelegítettük kihűlt testüket és megetettük őket.Anyjuk helyett anyjuk voltunk, és szó szerint minden időnket velük töltöttük, hiszen éjszaka is hazavittük őket, mert 3-4 óránként enniük kellett.
Jancsi miatt sokat aggódtunk, hiszen rosszul evett, és sokszor nagyon passzív volt.
Juliska ezzel szemben egy életrevaló, örökmozgó baba volt. Ahogy kinyílt a szemük, és kiárult előttük a világ, úgy formálódott a jellemük is. Juliska egy nyugodt, kiegyensúlyozott kiskutya lett, míg Jancsit gyakran "ördög"-nek becéztük. Mindig valami rosszban törte a fejét: széttépett dossziék, ellopott dolgozói uzsonnák, megrágott kutyaágyak, tépett függönyök jelezték, hogy Jancsi nagyon is életrevaló. Persze eközben Juliskát is tanította a csínyekre.
Jancsi és Juliska az előkészítő udvarban éltek az öreg kutyákkal és velünk. Igaz barátságot kötöttek Cseplinnel, akit mi csak a szájkaraté feltalálójának hívunk. Bizony sokat tanultak tőle. Néha zengett az egész udvar Jancsitól és Cseplintől, mert ők naphosszat csak játszottak, és ugatták egymást.