A heti bevezetőm egy olyan kutyáról szól, akit a héten fogadtunk be. Nem a kutya jellemét szeretném bemutatni, hiszen még alig ismerjük egymást, hanem inkább azt, hogy 2016-ban milyen feltételek mellett kénytelek élni azok a kutyák, akik elvileg a legjobb barátaink.
Kétségbeesett telefonhívással indul a történet, a vonal másik végén egy ittas hölgy és felettébb indulatos férje. Kutyát szeretnének leadni, sajátot, és nincs több mentsége a menhelynek, most azonnal fogadnunk kell, mert vártak már eleget, állításuk szerint három hónapot. Itt már gyanakodni kezdtem, ugyanis ennyi idő alatt már valóban sorra kellett volna kerülniük. Munkatársnőmnek nagy erénye a precizitás, az általa vezetett listán azonban nyoma nem volt a bejelentésnek. Már hárman néztük kigúvadt szemmel a listát, de a bejelentésnek nyoma sem volt. Újra csörgött a telefon, ismét ők voltak, az elmondásuk alapján talált, majd befogadott kutya rendkívül agresszív, ráadásul biztosan veszett is, ugyanis habzik a szája. Rögtönzött kupaktanáccsal villámgyorsan eldöntöttük, hogy minél hamarabb a kutya megmentésére sietünk, ugyanis a habzó száj az én olvasatomban azt jelentette, hogy nincs vize, és nagyon szenved. Munkatársam útnak indult és találkozott a kutya gazdáival, akik