Olykor nagyon nehéz elmondani, szavakba önteni, hogy mit érzünk egy-egy kutya elvesztése után: vannak gondozók, akik sírnak, mások viccekkel, régi emlékek felidézésével próbálják leplezni érzéseiket.
A héten elment Roxi, a menhely legidősebb kutyája.
Múlt héten azzal viccelődtünk, hogy mennyire megváltozik minden a menhelyen, hiszen a szájkaraté atyja, a mi imádott Cseplinünk 14 éves fejjel külföldre készül, hiszen gazdira talált. Így Baksis és Roxi marad az előkészítő kerülgetni való öreg kutyája, akikben percenként háromszor lehet felbukni, és könyörögni kell, hogy kimenjenek egy kicsit a kályha elől a levegőre.
Az élet azonban másfajta forgatókönyvet tartogatott: amíg Cseplin utolsó hetét töltötte nálunk mint menhelyi kutya, addig Roxiról azt gondoltuk, hogy örökké fog élni. Nem így lett! Roxi életének 17. évében itthagyott minket, a menhelyet, a családját, hatalmas űrt hagyva maga után.
Reggel megvárta, amíg a menhelyre értünk, majd szépen lassan egyre nehezebben vette a levegőt. Dr. Farkas Attila várta a rendelőjébe, de az utazásra már nem került sor.